Dátum: 2024 március 29. (péntek) | Auguszta

hírek

Amikor leesik az áll...

Archivum szakosztály 2011-08-30 Megtekintések száma: 2692

"Hihetetlenül sok a tehetség. Ezzel korábban is tisztában voltam, de ilyen felhozatalra nem számítottam. A múlt héten például itt üldögéltem a lelátón, éppen a tizennégy éven aluli srácaink játszottak a Videoton ellen – tudja mit láttam?"-interjú Leo Beenhakkerrel

"Hihetetlenül sok a tehetség. Ezzel korábban is tisztában voltam, de ilyen felhozatalra nem számítottam. A múlt héten például itt üldögéltem a lelátón, éppen a tizennégy éven aluli srácaink játszottak a Videoton ellen – tudja mit láttam?"-interjú Leo Beenhakkerrel

 

Nehéz kihozni a sodrából. Augusztus 2-án múlt 69 esztendős, számtalan sikert élt meg, az ember azt gondolná, a háta közepére sem kívánna már egy újpesti kalandot. Leo Beenhakker azonban egy pályája elején járó edző lázas lendületével beszél a labdarúgásról.
– Mikor nézett utoljára a tabellára?

 
– Hűha, jól kezdődik. Nyilván cukkolni akar, de el kell keserítsem, hétfőn is belelapoztam már az újságokba. Kétségtelen, nem szép látvány, de leszünk ennél előrébb is.
 
– Nem lett volna jobb otthon maradni?
 
– Ne vicceljen!
 
– Ne mondja, hogy ideérkezése óta egyszer sem fordult még meg a fejében, hogy bárcsak otthon üldögélhetne a kényelmes foteljében.
 
– Pedig elhiheti, egyszer sem jutott eszembe! Ezt a legőszintébben mondom. Mielőtt rábólintottam az újpesti munkára, alaposan feltérképeztem a klubot, pontosan tudtam hova jövök, mi lesz a feladatom, és azzal is tisztában voltam, hogy nehéz fába vágom a fejszémet. Ez így is lett.
 
– Mégsem látszik megviseltnek.
 
– Miért lennék az? Ennél nagyobb feladatokat is megoldottam már a pályafutásom alatt, jószerével körbeutaztam a világot, számtalan kihívás várt rám, idővel mégis mindenhol alkottam valamit. Így lesz ez Újpesten is. Itt Magyarországon is ugyanúgy két lábbal rúgják a labdát, mint mondjuk odahaza Hollandiában, vagy éppen Spanyolországban.
 
– Ezt bóknak veszem.
 
– Veheti is. Apróbb különbségek persze mindenhol vannak: itt Magyarországon nyilvánvalóan más a mentalitás, a futballról alkotott filozófia, mint Hollandiában, vagy éppen amit annak idején Trinidad és Tobagóban tapasztaltam. De a magyar labdarúgás egyáltalán nem rosszabb annál, mint amire számítottam.
 
– Az eddigi legnagyobb pozitívum?
 
Hihetetlenül sok a tehetség. Ezzel korábban is tisztában voltam, de ilyen felhozatalra nem számítottam. A múlt héten például itt üldögéltem a lelátón, éppen a tizennégy éven aluli srácaink játszottak a Videoton ellen – tudja mit láttam?
 
– Hallgatom.
 
– Valami csodát. Egyszerűen leesett az állam. Nekem elhiheti, nem egy, és nem is két utánpótlás meccset láttam eddigi életem során, de amit abban a kilencven percben tapasztaltam, az lenyűgöző volt. Ezek a fiúk úgy passzoltak, úgy futottak, úgy tették-vették a labdát, hogy jó volt nézni. Az öröm, hogy három-kettőre nyertünk – nem is ez a lényeg –, de annyi ügyes, tehetséges fiú volt a gyepen, hogy egy teljes füzetet teleírtam a feljegyzéseimmel. Ez történet pozitív része, a negatív pedig az, hogy nem értem, hová tűnnek el később ezek a fiatalok.
 
– Abban bízunk, hátha Ön megmondja.
 
– Egyelőre én is sötétben tapogatózom. Ahol ennyi tehetség van, előbb-utóbb jó futballnak kell lennie. Ami viszont elkeserítő, az a csapatokat körülvevő létesítményhelyzet. Kétezer-tizenegyet írunk, és Magyarországon olyan dolgokkal kell foglalkozni, hogy hol tud megfelelően tréningezni a felnőtt együttes. Nem a hét évesek, nem is a serdülő csapat, hanem a felnőttek. Érti, mit mondok? Elkeserítő! A magyar klubok többsége sajnos lehangoló körülmények között tengeti a hétköznapjait, az edzőpályák göröngyösek, a klubházak omladoznak. Hogyan követelje meg az ember a játékosaitól a gyors, passzolós futballt, ha minden második átadásnál a torkukra pattan a labda?
 
– Csak ez lenne a gond?
 
– Nem. De ez az alapja mindennek. A mai modern labdarúgásban a gyorsaság a legfontosabb, hogy a labda egy-két érintés után lábról-lábra járjon. Ehhez képest nálunk most úgy néz ki, hogy az edzéseken háromszor-négyszer is hozzá kell érnie egy játékosnak a labdához, mire lesimítja azt maga elé. Ha jól tudom, az önök országa hihetetlen sikeres a vízilabdában, nem hinném, hogy ott az edzéseken mondjuk csak háromnegyedik töltik fel vízzel a medencét, mondván a gyakorláshoz elég lesz az is a srácoknak.
 
– Árulja el, mi a hollandok titka?
 
– Nincsen semmi mágia. Egyszerűen csak kiforrott véleményünk van a labdarúgásról. Megálmodtunk egy filozófiát, amit az Istenért sem vagyunk hajlandóak feladni. Odahaza a legtöbb csapat ugyanabban a szisztémában játszik, a nemzeti együttestől kezdve a falusi csapatok át mindenki ugyanazt próbálja meg alkalmazni – ez pedig a jól bevált támadó futball. Nézze meg például az Ajaxot, ott a legkisebb előkészítő csoportban ugyanabban a játékrendszerben futballoznak, mint a Frank de Boer irányította felnőttek. Bárkit ki lehet emelni a posztjáról, és simán át lehet helyezni egy másik együttesbe. Belénk edzőkbe ezt odahaza már az iskolapadban a fejünkbe verik.
 
– Újpesten is ez a cél?
 
Előbb, utóbb igen. De ez még nem most lesz. Időre van szükségünk. Tisztán itt van a kép előttem, amikor úgy kétezer környékén Wesley Sneijder mindössze tizenhét évesen ott álldogált az Ajax edzőpályájának szélén. Ronald Koeman, a csapat akkori edzője először hívta meg a felnőttek edzésére. A mester kezet rázott az ifjú Sneijderrel, majd megkérdezte tőle: tudod mit kell tenned? Mit gondol, mi válaszolt?
 
- Sejtem.
 
– Az akkor még tinédzser Wesley Sneijder nyolc éve futballozott már az Ajaxban, álmomból felkeltve is tudta, melyik irányba induljon. Látja, hosszú távon Újpesten is ez a cél.
 
– Odáig azért rögös út vezet.
 
– Kétségtelen, ez az idény nehéz lesz. Tele vagyunk fiatalokkal, de egyelőre túl sokan vannak a csapatban. A következő szezon már sikereket hozhat, addig hétről-hétre jobbak leszünk, és a fiúk is szép lassan magukba szívják a rutint.
 
– Ki volt a legjobb játékos, akivel pályafutása alatt együtt dolgozott?
 
– Lehetetlent ne kérjen. Ha megfeszülnék, sem tudnám megmondani. Most soroljam? Ön például tudna választani Marko van Basten, Frank Rijkaard, Ruud Gullit, Bernd Schuster, Hugo Sanchez, vagy éppen Zlatan Ibrahimovic közül?
 
– Nehezen. Akit viszont biztos, hogy most a hátam közepére sem kívánok, az a legutóbbi.
 
– Igen, közeleg a magyar-svéd. Legutóbb az Izland elleni meccsen is kint voltam a stadionban, most is ott leszek. De az esélyekről ne kérdezzen! Nehéz lesz a magyaroknak, ha nyerni akarnak, mindent ki kell adniuk magukból.
 
– Pikírt kérdés búcsúzóul: na de mikor nyer végre az Újpest?
 
– Ezzel sem tud kihozni a sodromból. Pláne, mert egyre közelebb állunk hozzá. Elnézve a csapat játékát, talán már a következő fordulóban.
 
 
A kispad már nem hiányzik
 
Karrierje csúcsának a Real Madridnál eltöltött éveket tartja. Leo Beenhakker négy évig dolgozott a spanyol fővárosban, mint mondja, egy madridi felkérés a lehető legnagyszerűbb, ami egy játékossal vagy edzővel megtörténhet a pályafutása során. A 69 esztendős tréner azonban már nem vágyik kispadra, Mészöly Géza távozása után meg sem fordult a fejében, hogy ő legyen a vezetőedző.
 
„Eszembe sem jutott – hangsúlyozta Leo BeenhakKer. - Öreg vagyok én már ehhez, egy ideje már tudom, az edzősködés már nem nekem való. Életem azon fejezetét végérvényesen lezártam, immár a háttérből próbálok segíteni. Esetleg egy válogatott irányítása még beleférne, az ugyebár egészen más munkát igényel, de heti hét napot már nem bírnék a pályán rohangálni.”

Kedvelj minket a Facebookon!

Képek

HLSZ-UTE Labdarúgó Akadémia-FTC U19 című gallériából ízelítő

Videó

1%

UTE az utánpótlásértAdószám: 18165159-1-41